virtuális csodaország

„- Maga bolond. Legyeket gyűjt és letépkedi a szárnyaikat? Ráadásul még női neveket is ad nekik? Maga komplett idióta!
- Nem, uram. Én nem vagyok bolond, ezt kikérem magamnak. Én csupán perverz vagyok, ez az én titkom. - Alegyeket szeretem, az embereket szívből gyűlölöm. Ön az első, akinek ezt elmondomom.
- Swift Jonatán tiszteletes se szenvedhette a homo sapienst, mégsem tépkedett légyszárnyakat, ember - háborgott az író.
- Ne ítéljen korán! Talán meg fog engem érteni. Én már kora ifjúságomban ráeszméltem, hogy mérhetetlen utálatot érzek az emberiség iránt. Persze próbáltam elnyomni magamban ezt az undort, de akárhogy is igyekeztem, nem sikerült. Iszonyodtam az apámtól, az anyámtól, a testvéreimtől, az úgynevezett barátaimtól, a lányoktól, a járókelőktől, a postástól, a tejesembertől, a tanáraimtól, szóval mindenkitől, kivétel nélkül. Később rájöttem, hogy nemcsak az embereket gyűlölöm, de minden élőlényt: a fákat, a macskákat a lovakat, a bokrokat, az egysejtűeket, a rózsákat, a bocikat, a négylevelű lóheréket s így tovább. Egyes-egyedül a legyektől nem irtózom. Sőt hozzájuk mindig is különös vonzalom fűzött.
Mások általában gusztustalannak és csúnyának tartják őket, de én, uram, nem osztom ezt a nézetet. Én kérem, valóságos szerelmese vagyok a rovarok ezen rendjének. Imádom őket mind egy szálig: a házi legyet, a sajtlegyet, a cseresznyelegyet, a harmatlegyet, a fémes csupaszemlegyet, a változó gömblegyet, az egyszínű botlegyet, a feketefarkú pöszörlegyet, a darázsalakú farkaslegyet, a tarka darázslegyet, a sárgaszőrös tüskéslegyet, a nagy denevérlegyet, a bagócslegyet, a szuronyoslegyet, a fürkészlegyet, a hesszeni legyet, a kolumbácsi legyet, sőt, akár hiszi, akár nem, még a cecelegyet és a kullancslegyet is. Rajongok értük, uram.
- És maga szerint ez normális?
- Ugyan kérem! Hát mi a normális? Gyermekeket nemzeni a biztos halálra? Ez ön szerint normális? Döglött állatok húsát ebédelni? Ez normális? Könyveket írni a több millió könyv mellé? Normális?”... „perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak vagy mondjuk patikusnak. Minden normális, művész úr, és persze semmi sem az. Önnek magyarázzam? Mert normálisnak lenni csak valamihez képest lehet. De erről a valamiről nekünk nincsen tudomásunk. Ha majd lesz, kérem, akkor eldönthetjük, ki volt nagyobb idióta. Az, aki ötven évig minden éjjel együtt hált a hájas, bibircsókos, izzadságszagú feleségével? Vagy az, aki pompás legyekkel szerelmeskedett?”

*Cserna-Szabó András _ Puszibolt*