mute

megnémultam. furcsa dolog egy olyan embernek csendben maradni - ha nem akarja átélni a begyulladt torok gonosz bosszúját -, akinek egyébként az a hobbija, hogy akkor is beszél, amikor nem kell. hangosan és gyorsan. hát velem valami ilyesmi történt, legalábbis az "aham" meg az "ü-üm" hümmögő kifejezéseken kívül leginkább jelbeszéddel kommunikálok. azt mondják, ez azért jó, mert most kétszer is meggondolom, mit fontos közölni a nagyvilággal és mit nem... én meg azt mondom, hogy lenne a helyemben, nem tartaná túl hasznosnak, főleg amikor kérdezgeti, hogy na hogy vagy? reakció egy fejrándítás grimasszal, hogy NEM jól. és akkor ahelyett, hogy hagyna, tovább faggat, hogy fáj? nagyon? nem vagy éhes? satöbbi satöbbi. a végén pedig megkoronázza egy nem eldöntendő kérdéssel - amit nem tudsz elintézni egy bólintással - például azzal, hogy mit csináltál ma. legjobb.:D
szóval fura csendben lenni, kb. kétszer annyit gondolkodom. de semmi értelmesen, csak olyan dolgokon, amikről beszélni szoktam. csak így olyan, mintha magamban beszélnék:D ugyanis nem mindig értek egyet magammal. de végülis jól elvagyunk, én meg én:D
kicsit olyan, mintha megnyomták volna rajtam a 'mute' gombot, én meg nem találnám a távirányítót, és ahhoz, hogy mégis meglegyen, be kell szednem egy hatalmas adag antibiotikumot, ami egyébként akkora, mint egy biliárdgolyó. mintha direkt akkorára terveznék, hogy ne lehessen rendesen lenyelni.